Ragadozók

A macskamedvefélék (Ailuridae) a ragadozók rendjének egy családja. A családba kilenc ismert nemet sorolnak, amelyek közül ma már csak egyetlen nem, és azon belül egyetlen faj, a vörös macskamedve (Ailurus fulgens) él. Mintegy 30 fosszilis faj maradványai ismertek a miocén-pliocén korból többek között a mai Spanyolország, Anglia, Magyarország, Japán és Észak-Amerika területéről.

Rendszerezés

A családba a következő alcsaládok, nemek és fajok tartoznak:

• AmphictinaeWinge, 1895 – kihalt alcsalád
  • Viretius
    • Viretius goeriachensis Toula 1884
  • AmphictisPomel, 1853
    • Amphictis ambiguus Pomel, 1853
    • Amphictis borbonicus Viret, 1929
    • Amphictis wintershofensis Roth, 1994

• SimocyoninaeDawkins, 1868 – kihalt alcsalád
  • Protursus
    • Protursus simpsoni Crusafont & Kurtén, 1976 (vagy Simocyon simpsoni Thenius, 1977)
  • Alopecocyon Camp & Vanderhoof, 1940
  • Actiocyon Stock, 1947
  • Simocyon
    • Simocyon Wagner, 1858
    • Simocyon hungaricus Kretzoi, 1927
    • Simocyon diaphorus Kaup, 1833
    • Simocyon batalleri Viret, 1929 – Spanyolország
    • Simocyon primigenius Roth & Wagler, 1854

• AilurinaeGray, 1843
  • Magerictis
    • Magerictis imperialensis Ginsburg, Morales, Soria & Herraez, 1997 – Spanyolország, kihalt
  • Pristinailurus
    • Pristinailurus bristoli Wallace & Wang, 2004 – Észak-Amerika, kihalt
  • ParailurusSchlosser, 1899
    • Parailurus sp. Sasagawa, Takahashi, Sakumoto, Nagamori, Yabe & Kobayashi, 2003 – Japán, kihalt
    • Parailurus anglicus Boyd Dawkins, 1888 – Anglia, kihalt
    • Parailurus hungaricus Kormos, 1935 – Magyarország, kihalt
  • Ailurus
    • Vörös macskamedve (Ailurus fulgensCuvier, 1825)
      • A. f. fulgens (Nepál, Asszám)
      • A. f. styani (Burma, Kelet-Kína)

A kutyafélék (Canidae) a ragadozók rendjének egy családja. 15 ma élő nem és 37 ma élő faj tartozik a családba.

A kutyafélék hímjét és nőstényét gyakran a kan és szuka szavakkal jelölik.

A legkorábban megjelent ragadozók közé tartoznak, és életmódjuk, valamint számos anatómiai tulajdonságuk a 40 millió évvel ezelőtt élt őseikére emlékeztet.

Elterjedésük

Szinte az egész lakott földön elterjedtek; Ausztráliába és számos szigetre az ember telepítette be őket. A legtöbb biomban gyakoriak.

Megjelenésük

Sovány, a kis- és középméret között igen változó testnagyságú, ujjon járó ragadozók. Törzsük nyúlánk, hasi része felhúzódott. Egy faj kivételével nyolc vagy tíz csecsbimbójuk van. Végtagjaik kis mancsokban végződnek. Farkuk a legtöbbször laposan szőrözött. Az elülső végtagokon a legtöbbször, a hátsókon mindig négy ujj nő; az ujjak erős, tompa, vissza nem húzható karmokban végződnek.

Fejük megnyúlt, elhegyesedő; orrkúpjuk tompa, kopasz, nedves. Füleik többnyire háromszögletesek, elhegyesedők, nem túl nagyok. Fogképletük 3 1 4 2 3 1 4 3 a fogak száma ennél csak kivételesen lehet több (lapátfülű róka) vagy kevesebb (dól, erdei kutya). A házi kutyák egyes változatai a fogak száma szerint is különböznek egymástól. Az utózápfogak koronája széles, a növényi eleség őrlésére is alkalmas; a húsevő jelleget az előzápfogak és különösen a jól fejlett tépőfogak élesen metsző széle mutatja. A részben növényi táplálékra utal a viszonylag hosszú (a testhossz 2–7-szerese) bélcsatorna is. A gyomor egyszerű és kerekded. Vakbelük van.

A csontos váz egyetlen sajátossága a megnyúlt koponya.

Életmódjuk

Bár rendszertanilag ragadozók, nagy többségük növényekkel egészíti ki étrendjét. A vörös róka szinte csak növényeken és gombákon él, amit időnként rovarokkal, rágcsálókkal vagy kisebb madarakkal egészít ki. Valódi ragadozó leginkább az afrikai vadkutya, a farkas és az ázsiai vadkutya: ezek a fajok ritkán esznek húson kívül mást. Éppen ezért falkában vadásznak, míg a mindenevő kutyafélék néhány faj kivételével magányosan élnek.

Mozgékonyságuk alig marad el a macskákétól. Mivel tompa karmaik a kapaszkodásra kevéssé alkalmasak, nemigen tudnak mászni; jellemzően talajlakók. Többségük gyorsan és kitartóan fut. Hallásuk egy kevéssel, látásuk többnyire jelentősen elmarad a macskákétól, szaglásuk viszont rendkívül jó. Egyes, különleges célokra (pl. rókavadászatra tenyésztett kutyafajtáknál az érzékszervek fejlettsége ettől akár radikálisan is eltérhet: lehet a látásuk egészen kiváló és a szaglásuk egészen rossz is.

Számos fajuk letelepült; közülük több a földbe vájja vackát. Az egyértelműen ragadozó fajok időszakosan (többnyire zsákmányállataik életmódjához igazodva) vándorolnak. Ennek megfelelően territoriális magatartásuk jellege fajonként erősen különböző, de maga a területbirtoklás minden fajra jellemző.

Értelmi és empatikus képességeik megközelítik a főemlősökéit; az emberrel közösen, vele együtt kifejlődött kutya szellemi teljesítménye azokéval egyenrangú.

Evolúciójuk

Első képviselőjüknek a késő oligocénban (mintegy 24 millió éve) élt Cynodictust tekintik. A Cynodesmus (mintegy 20 millió éve), majd a valamennyi kutyaféle közös ősének számító Tomarctus (17-18 millió éve) már a miocén időszakban élt.

A két alcsalád fejlődése mintegy 13 millió éve vált külön.

A kutyaalkatúak (Caniformia) a ragadozók rendjének (Carnivora) egyik alrendje. A kutyaalkatúak és a macskaalkatúak (Feliformia) a ragadozók két, egymástól jól elkülöníthető, valószínűleg külön-külön is monofiletikus csoportja, tehát kládokról van szó. A kutyaalkatúak egységes jellemzése igen nehéz, hisz egymástól nagyon eltérő testfelépítésű és életmódú fajok tartoznak ide.

Általános eltérések a kutya- és macskaalkatúak között

A kutyaalkatúaknak általában megnyúlt pofájuk, és a macskaalkatúakkal ellentétben vissza nem húzható karmaik vannak. Járáskor általában leteszik a talpukat, a kutyafélék kivételével, melyek az ujjaikon járnak. A kutyafélék fogainak száma nagyobb, orruk hosszúkásabb, tarajos zápfogaik kevésbé specializáltak. Hajlamosabbak a mindenevő életmódra vagy az opportunista táplálkozási stratégiákra, míg a macskaalkatúak inkább a húsevéshez alkalmazkodtak. A kutyaalkatúak középfülét körbevevő üreg (auditory bulla) egy csontból áll, míg a macskaalkatúaké két kamrából, azaz két, sövénnyel (septum) összekötött csontból áll.

Filogenezis

A korábbi rendszerekben nem határolták el élesen egymástól a kutya- és macskaalkatú családokat. Az Urania Állatvilág Emlősök c. kötetében ugyan a kutya-, medve- és menyétfélék a kutyaszerűek öregcsaládjában (Canoidea) szerepelnek, de nem helyezik közéjük az úszólábú ragadozókat, hanem ezek egy teljesen elkülönült alrendben találhatók. A Dudich–Loksa-rendszerben a fókák már nem is a ragadozók között szerepelnek, hanem különálló rendet képeznek.

A kutyaalkatúak alapi helyzetű, legkorábban elvált – és egyben ma is élő – családja maga a névadó csoport, a kutyafélék (Canidea). A következő leváló csoport a medvefélék (Ursidae) voltak, melyek az alrend legtermetesebb alakjai. Közöttük ragadozókat és mindenevőket egyaránt találunk. A legkésőbb váltak el egymástól az úszólábúak (Pinnipedia) és a Musteloidea csoport, melyet öregcsaládnak tekintenek. Ide több családot is sorolunk, melyek közül alapi helyzetű a macskamedvefélék (Ailuridea). Ezt a csoportot követi a bűzösborzfélék (Mephitidae), mosómedvefélék (Procyonidae), majd a menyétfélék családja (Mustelidae), melyet több alcsaládra osztanak fel.

Családok jellemzése

A kutyaalkatúak közé 9 recens család tartozik (3 már kihalt, illetve a hiénaféléket már átsorolták a macskaalkatúakhoz). Az egész földön megtalálhatók (a kutyákat nem számolva is), még az Antarktiszon is, mivel a fókáknak nincsen természetes ellenségük a szárazföldön, így ott tartózkodhatnak.

• a kutyafélék (Canidae) családjába tartoznak a kutyák és rókák alcsaládjai. A kutyaalkatúak közül a leginkább szociális lények, falkákban élnek. A kutya mutatja testalkat terén az összes emlősállat közül a legnagyobb változatosságot.
• a medvefélék (Ursidae) családjában találhatók a legnagyobb szárazföldi kutyaalkatúak. A hatalmas jegesmedvétől (testtömeg hímeknél 4–600 kg) a kisebb termetű maláj medvéig (testtömeg hímeknél 27–65 kg), a veszélyeztetett óriáspandától az Amerikában egészen gyakori fekete medvéig terjednek. Hajlanak a növényevő életmód felé.
• a macskamedveféléket (Ailuridae) valamikor a medvefélékhez vagy a mosómedvefélékhez sorolták, ám most már saját családba tartozik. Kínában élnek, korábban talán Észak-Amerikában is előfordulhattak.
• a bűzösborzfélék (Mephitidae) családját valamikor a menyétfélékhez sorolták, most már önálló családba tartozik. Az anális bűzmirigyeik által termelt szaganyagokról híresek.
• A menyétfélék (Mustelidae) családja a kutyaalkatúak közül a legváltozatosabb. Fajai hírhedtek ádáz természetükről és általában hosszúkás testükről.

Az úszólábúak vagy fókaalkatúak (Pinnipedia) a ragadozók rendjének (Carnivora), a kutyaalkatúak alrendjének (Caniformia) egyik öregcsaládja. Korábbi rendszerekben eltérő volt a fókalakúak megítélése. A rendet már az első rendszerek (pl. Linné rendszere) is a ragadozó emlősök közé sorolta, és a többi ragadozóval való közeli rokonságukhoz nem férhet kétség. A Dudich–Loksa-féle állatrendszerben (Állatrendszertan c. egyetemi tankönyv, Tankönyvkiadó) külön rendet alkotnak, mely közvetlenül a ragadozók után áll a rendek sorában – ezzel kifejezve a jelentős életmódbeli eltérést, de egyben a közeli rokonságot is. Az Urania Állatvilág emlősrendszerében a ragadozók különálló alrendjét alkotják, mint vízi ragadozók, szemben a szárazföldi ragadozó emlősökkel, ahová a kutya- és macskaszerűek tartoznak.

Csontozat

A rend neve – úszólábúak –, jól kifejezi a legfeltűnőbb külső morfológiai sajátosságukat: a végtagok a vízi életmód következtében úszókká alakultak. Mind a mellső, mind a hátsó végtagok csontozata jelentősen módosult, az eredeti ujjpercek azonban továbbra is megmaradtak, úszóhártya köti össze őket. Az úszók feladata igen jelentős, erőteljes munkát végez – mind a vízben való úszáskor, mind a szárazföldi mozgás során –, így a még további pálcaszerű porcelemek is merevítik azokat. A csontrendszerük további jellegzetessége például a gerinccsigolyák mozgékonyságát lehetővé tévő speciális ízesülés (főképp a nyakcsigolyák fejlettek és mozgékonyak). A csontrendszer hasonlatosan a többi vízi életmódot folytató magzatburkos gerinceshez (halgyíkok – Ichtyosauria; cetek – Cetacea stb.) a csontszerkezet tömötté vált.

A fókák koponyája rövid, kerekded, az agykoponya igen fejlett, nagy térfogatú agyürege van. A szemek is igen fejlettek, az arckoponya szemürege tág. A fogrendszerük hasonlít a többi ragadozó emlősére: a metszőfogak kicsik, kúp alakúak; a szemfogak fejlettek, a rozmárfélék családjában (Odobenidae) nagyméretű agyarrá fejlődtek; az őrlőfogak (zápfogak)háromcsúcsúak, fejlettek.

Kültakaró

Kültakarójuk más emlősökéhez hasonlóan felhámból, irhából és a bőr alatti zsírrétegből áll: a felhámot és az irhát évente levedlik. A hólyagos fókák és a borjúfókák első vedlésére még az anyaméhben kerül sor; más fókák néhány hetes vagy hónapos korban vedlik le első szőrzetüket. Az irhában helyezkednek el a szőrtüszők, az izzadság- és a faggyúmirigyek. Szőrzetükben megkülönböztetjük a hosszabb, durva fedőszőröket és a és sűrűbb, rövid, finom belső szőrzetet.

Sok valódi fóka szőrzete jellegzetesen mintás; a hátuk többnyire sötétebb, mint a hasuk, hogy a vízben úszva jobban beleolvadjanak környezetükbe. A szín függhet a nemtől is: a szalagos fóka hímje például feltűnő, fekete-fehér, a nőstény rajzolata sokkal kevésbé élénk. A fülesfókák és a rozmárok egész teste azonos színű. A színezet a kortól is függ. A jégen ellő fókák kicsinyeinek rejtőszíne általában fehér, a szárazföldön szaporodó barátfókák és elefántfókák, valamint a fülesfókák viszont fekete vagy sötétbarna prémmel születnek.

Idegrendszer

A fókák agya nem nagyobb, mint a hasonló méretű szárazföldi ragadozóké, de barázdáltabb azoknál. Szemük a víz alatti látáshoz alkalmazkodott, kevés fényben is sok részletet képesek megkülönböztetni. A szárazon csak a közeli tárgyakat látják élesen. Szaglásuk elég jó. Társas életükben nagy jelentősége van egymás megszaglászásának.

Fontos érzékszervük a bajusz (vibrissae). A hosszú, merev szőrszálak legtöbbje, a felső ajkon nő, de vannak bajuszszálaik a szemük fölött (szemöldök) és az orrnyílások mellett is. A legsűrűbb a rozmár bajusza (600–700 szál). A bajuszszálakat tapintásra és a nyomáshullámok érzékelésére használják.

Kiválasztás

A fókáknak összetett veséjük van, ahogy a ceteknek is. Testnedveikben kevesebb a só, mint a környező tengervízben, ezért vizeletükben több a só, mint a megivott tengervízben – ezzel együtt kevés tengervizet isznak; folyadékigényük nagyobb részét táplálékukból fedezik.

Életmódjuk

Kölykeiket a szárazföldön vagy a tenger jegén, nagy telepekben hozzák világra. Egy nősténynek egyszerre csak egy, legfeljebb kettő kölyke születik. Bizonyos fajok nőstényei minden évben szülnek, más fajok csak kétévenként. A terhességi idő igen hosszú, a fiatal fókák fejletten jönnek a világra, az anya csak pár napig, esetleg egy hétig szoptatja őket. Ezután elkezdik tanulni a vadászatot, de még sokszor anyjuk által fogott zsákmányra szorulnak.

Táplálékuk főképpen halakból, rákokból és tengeri puhatestűekből áll, de egyesek a pingvineket és a kisebb fókákat is elkapják.

Vedleniük a vízen kívül kell, ezért évente kétszer is jól behatárolt földrajzi területeken, nagy telepekben gyűlnek össze. A közbenső időszakokban több ezer kilométerekre szerterajzanak.

A fókákon vérszívó tetvek élnek, elsősorban a szemek, az orr és a végbélnyílás körül.

Elterjedésük, élőhelyük

A valódi fókák legtöbb faja a sarki jégen hozza világra utódait. Az Északi-sarkvidéken él a gyűrűsfóka, a pettyes fóka, a szalagos fóka, a kúpos fóka, a hólyagos fóka, a szakállas fóka és a grönlandi fóka, valamint a rozmár; a Déli-sarkvidéken a leopárdfóka, a rákevő fóka, a Weddell-fóka és a Ross-fóka.

A borjúfóka nem ragaszkodik a jéghez, ennek ellenére az északi félteke hűvösebb tengereiben él.

Az északi elefántfókák a Csendes-óceán északkeleti részén élnek, a déliek pedig a déli szélesség 40. fokától délre, valamennyi óceánban.

A valódi fókák közül csak a barátfókák kedvelik a meleg éghajlatot. Egyik fajuk a Földközi-tenger környékén, a másik a Hawaii-szigeteken él. Harmadik fajuk a Karib-tengerben élt, de kiirtották.

Fókák nemcsak a tengerben élnek, de egyes nagyobb tavakban is: a bajkáli fóka a Bajkál-tóban, a kaszpi fóka a Kaszpi-tengerben. A gyűrűsfóka a tengeren kívül az oroszországi Ladoga-tóban és a finnországi Saimaa-tóban, a borjúfóka a kanadai Ungava félsziget tavaiban is előfordul.

A fülesfókák a szárazföldön szaporodnak. Az Arctocephalus pusillus medvefókafaj egyik alfaja Dél-Afrikában él, a másik Ausztráliában. Az északi medvefókák a Csendes-óceán északi részén, az antarktiszi és a szubantarktikus medvefókák az Atlanti- és az Indiai-óceán sarkvidéki sávjában, illetve attól valamivel északra élnek. Egy-egy további faj otthona Guadalupe (Mexikó) térsége, a Galápagos-szigetek, a Juan Fernández-szigetek (Chile), Dél-Amerika partvidéke és Új-Zéland.

A kaliforniai oroszlánfóka egyik alfaja Kalifornia és Mexikó nyugati partjainál, a másik a Galápagos-szigeteken él; a harmadik alfaj mára kipusztult Japán térségéből. A Csendes-óceán északi részén él a Steller-féle oroszlánfóka. Egy-egy faj él Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon.

A macskafélék (Felidae) az emlősök osztályába, azon belül a ragadozók rendjébe tartozó család. Ausztrália (ide később az ember telepítette be őket) és Antarktika kivételével minden kontinensen és a legtöbb szigeten jelen vannak. Csodás alkalmazkodóképességük és vadásztechnikáik lehetővé tették azt, hogy minden élőhelyen kiválóan boldoguljanak, a trópusi esőerdőktől egészen a kopár sivatagokig. Megjelenésük is sokféle lehet: vannak kis termetű, fáramászó, karcsú vadászok, ugyanakkor hatalmas, erőteljes fajaik is léteznek.

A házimacskát körülbelül 10 000 éve háziasította az ember.

Testfelépítés

A macskafélék testfelépítése nagyon hasonló, csontvázuk paraméterei szinte teljesen megegyeznek (ez a fosszíliák alapján történő rendszerezéskor okoz gondot). Méretük azonban jelentősen eltérhet, minden fajuk a környezetéhez és a táplálék méretéhez és erejéhez alkalmazkodott, így a vadmacska, kistestű, karcsú vadász, könnyen elkapja a kisebb madarakat, ezzel szemben az oroszlán nagy és erőteljes, képes a gnúkat és a zebrákat is elejteni.

Lábak

A macskafélék a kutyafélékhez hasonlóan a lábujjaikon járnak (az emberrel vagy a medvefélék ellentétben, amelyek inkább a talpukat használják), csontjaik a láb alsó részét feljebb emelik. A macskák járása nagyon kifinomult, hátsó lábukat pontosan a mellső lábuk nyomába helyezik el, csökkentve ezzel a zajt és a látható nyomok számát. Ez előnyt jelent a durva talajon való haladásnál is, mert csak elülső lábaik számára kell megfelelő helyet találniuk.

A kutyáktól és más emlősöktől eltérően a macskák előbb az egyik oldalukon lépnek mindkét lábukkal, majd ezt követően lépnek a többivel (ahogyan a tevék és a zsiráfok, habár ezen állatok között nincs olyan kapcsolat, ami magyarázattal szolgálna erre a hasonlóságra).

A gepárd kivételével valamennyi macskaféle behúzható karmokkal rendelkezik, melyek nyugalmi helyzetben a lábujjak közti tokokban helyezkednek el. Ez megóvja a karmokat a kopástól és csendes járást biztosít a zsákmány megközelítése során.

Érzékelés

A macskafélék érzékszervei közül a legszembetűnőbb a szemük, mely kitűnő látást biztosít nekik. Hatalmas pupillájuk rendkívül érzékeny, könnyedén összehúzódik a fényben, vagy tágra nyílik a sötétben. Kitűnő éjszakai látásukban a tapetum lucidum nevű fényvisszaverő anyag is jelentősen közrejátszik, mely több fényt ver vissza a retinára. Erős éjszakai fényben ettől „világít” a macskák szeme.^[1][2]

Másik fontos érzékszervük a nagy és érzékeny fül, mellyel a legkisebb neszt is meghallják, főleg a rágcsálókra vadászó kistestű macskák, például a vadmacska.

Szaglásuk is jó, de messze elmarad a kutyafélékétől. A kutyafélékhez viszonyítva orruk rövid, orrüregük kicsi. Ezt ellensúlyozza a szájpadlásukon található Jacobson-féle szerv (vagy vomeronazális szerv), mellyel tulajdonképpen képesek a „levegőt megízlelni”. Mikor az állat ráncolni kezdi a pofáját, az állát kissé leereszti, a nyelvét pedig kilógatja, akkor beereszti a levegőt a vomeronazális szervébe. Ez az állapot, melyet „tátogásnak” vagy „vigyorgásnak” is neveznek, megegyezik a más állatoknál, például a kutyáknál, lovaknál is megfigyelt flehmen-reakcióval.

Egy 2005-ben elvégzett vizsgálat kimutatta, hogy a macskafélék nem rendelkeznek a T1R2 nevű fehérjével (az egyikkel azok közül, amelyek az édesség ízleléséhez szükségesek); a kapcsolódó (Tas1r2) gén törlődése folytán az olvasási keret eltolódik, amely transzkripciót eredményez, leállítva az mRNS illetve a fehérje termelődését. A T1R3 nevű fehérje (melynek szintén az édesség ízlelésénél van szerepe) ezeknél az állatoknál is megtalálható és a kapcsolódó ízlelőbimbó is létezik, de inaktív. Mivel ez az egyedi genetikai marker az egész családban megtalálható, feltehetően egy korai ősnél fellépett deléciós mutáció okozza, és nem visszafordítható, így nyilván az egész evolúciós fa (klád) érintett. A legtöbb tudós úgy véli, ez a gyökere annak, hogy a macskák családja egy olyan evolúciós ökológiai fülkévé vált, amely rendkívüli módon specializálódott a vadászathoz és a húsevéshez. Módosult ízlelésük kizárja a növényekben fellelhető cukortartalom érzékelését, megmaradt ízlelő receptoraikat csupán a fehérjében gazdag húsevő étrend stimulálja. Ízlelésük ennek ellenére kifinomultabb a kutyákénál.

Fogazat

A macskaféléknek tipikus ragadozó fogazatuk van: elöl a tompább metszőfogak, kicsivel hátrébb a hatalmas szemfog, megint hátrébb a tépőfogak és a tarajos zápfogak, mindezek pedig egy borzasztóan erős állkapocsba ágyazva. Néhány kivételtől eltekintve, mint például a hiúzok, fogképletük a következő.

Bunda és mintázat

A macskák bundájának színe és sűrűsége nagyon eltérő lehet. Mivel a legtöbb macska trópusi, rövid és tömött szőrre van szükségük, hogy ne hevüljenek fel a nagy melegben, de ne ázzanak bőrig az esőerdőkben, vagy a monszun idején. A hidegebb területeken élők szőre lényegesen hosszabb, de ugyanúgy sűrű a hőszigetelés végett.

Evolúció

Az macskafélék közvetlen őse a Pseudaelurus volt, amely nagyjából 20–10 millió évvel ezelőtt élt. Korábban úgy gondolták, hogy a család összes tagjának közös felmenője a még ősibb, nagyjából 25 millió éve élt Proailurus volt, de újabb kutatások szerint a Proailurus a macskaalkatúak bazális csoportja volt, vagyis a macskaféléken kívül feltehetőleg többek között a cibetmacskafélék és a mongúzfélék is tőle származtathatók.

Az oligocén vége felé megkezdődött az éghajlat lassú lehűlése, ami később a legutóbbi jégkorszakhoz vezetett. A környezet megváltozott, az elsivatagosodás következtében kevés volt a zsákmányállat. Ahhoz, hogy egy ragadozó ilyen körülmények között vadászni tudjon, különleges érzékekre volt szüksége. Mivel a zsákmányállatok mérete nőtt, a macskáknak alkalmazkodni kellett, így egyre nagyobbak és erősebbek lettek, persze megmaradtak a kisméretű macskák is.

Fejlődésük során a macskáknak több, evolúciós zsákutcának tekinthető, kihalásra ítéltetett csoportjuk is létezett. Ilyenek például a kardfogú macskák. Ezek az állatok falkában vadásztak és hatalmas, akár 30 centiméter hosszú szemfogaik is lehettek. Evolúciós szempontból nagyon fontosnak bizonyulnak ugyanis több millió éven keresztül ők voltak a csúcsragadozók a Földön. Első fajaik úgy 10 millió éve fejlődtek ki, és a holocén elején haltak ki. Egyik legismertebb nemük a Smilodon.

A legújabb DNS-vizsgálatok szerint, a legősibb, ma is létező nemük a Panthera – ide tartozik az oroszlán, a leopárd, tigris és a jaguár. Legkésőbb kifejlődött nem a Felis, ahova a vadmacska és a házimacska is tartozik.

A vizsgálat szerint a macskafélék ma élő nemei az alábbi 8 fejlődési vonal mentén fejlődtek

A bűzösborzfélék (Mephitidae) a ragadozók rendjének egy családja. Mintegy négy nem és tizenkét ma élő faj tartozik a családba.

A bűzösborzféléket korábban a menyétfélék családjába sorolták. Legtöbb fajuk az amerikai kontinensen él, míg mások Délkelet-Ázsiában. Sötét szőrzetükön markáns világos mintázat figyelhető meg, mely a ragadozókat hivatott figyelmeztetni, ugyanis a család tagjai jól fejlett anális bűzmirigyekkel rendelkeznek. Éjszakai életmódú, mindenevő állatok.

Rendszerezés

A család az alábbi nemeket és fajokat foglalja magában:

• Mydaus(Cuvier, 1821), 2 faj
  • indonéz sertésborz (Mydaus javanensis)
  • palawani sertésborz (Mydaus marchei)
• Conepatus(Gray, 1837), 5 faj
  • felföldi bűzösborz (Conepatus chinga)
  • patagóniai bűzösborz (Conepatus humboldtii)
  • keleti bűzösborz (Conepatus leuconotus)
  • szuriló vagy fehérfarkú bűzösborz (Conepatus mesoleucus)
  • amazóniai bűzösborz (Conepatus semistriatus)
• Mephitis(Saint-Hilaire &Cuvier, 1795), 2 faj
  • kámzsás bűzösborz (Mephitis macroura)
  • csíkos bűzösborz (Mephitis mephitis)
• Spilogale(Gray, 1865), 3 faj
  • nyugati bűzösborz (Spilogale gracilis)
  • pettyes szkunk (Spilogale putorius)
  • törpe bűzösborz (Spilogale pygmaea)